Hideg van. Hol esik, hol fúj. Hol vagyunk?
Április 15-én hol is lehetnénk… munka után fél hatkor, a beírónál. Ismert bak után járunk. Rávai Laci ötször volt kint rá, hogy feltérképezze őt és a határszéli tanya mentén húzódó otthonterületét. Ismertetőjegyei: 300-350 gr közötti világos agancs, szinte hátsó ágak nélkül, szemből, mint két viaszgyöngyök koszorúzta gyertya. És óvatos! Ha balról várta, jobbról jött. Ha jobbról várta, hátulról váltott ki. Amikor kiült, kikerülte. Amint meglátta, köddé vált. El is neveztük „Szellem”-nek.
A széllökések és a szemerkélő eső ellenére meglepően jó mozgás volt, már hat előtt is egy tucat őzzel találkoztunk, tarvadak, fiatal legények még barkában, selejt hatos, de engedjük. A „B tervünk” bakja is már fenn van, sutával a sarki akácban emelgeti a fejét, nincs jó rálátás, sűrű az aljnövényzet, persze a suta áll keresztben, megyünk tovább.
A mi bakunk nem cáfolt rá a nevére. Tettünk egy nagy kört a két dűlő között, mozgás a szomszéd erdősávjában, üres a placc. A második körnél a tanya sarkánál járunk, hopp, három őz varázsütésszerűen feltűnik, 10 perce sincs, hogy itt jártunk, hát ezek itt voltak végig, a tanyatelek melletti ligeterdőből válthattak csak ki, gyanús! Messze vannak, 300 +, de már néznek minket, én csak a jobb szélsőt látom, hogy az tarvad. Lacinál a spektív: benne van a fehér agancsú!- mire kimondja, uzsgyi, meg is iramodnak. Kerülünk jobbról, kerülünk balról, itt tipikus homokhátsági a terep: hullámos, nincs másfél méter a szintkülönbség, de arra pont elég, hogy az őzek eltűnjenek egy ilyen hajlóban. Harmadjára sikerül az őzekkel véletlenszerűen úgy együtt mozogni, hogy egyszerre bukkanunk ki a sarkon, mi a dűlőúton, ők a liget előtt, dombélen a fehér bak, megmerevedik, fenséges látvány. Melyikünk van jobban meglepve, ki taktikáztuk egymást! Mérni nincs idő, 200 körülire becsülöm, emelem a puskát, nézem: bak, nézem: a fehér, Laci is mondja: Lőjed! Hálát adok, mert közben lelépett a gerincről, kép tiszta, háttér tiszta, durr! Hatalmas becsapódás, a bak eltűnik! Mire Laci kimondja, hogy látta porozni a földet, alá lőhettem, hopp kiugrik a bak, felénk tör, rohan keresztbe át a búzára. Tanya iránt nem jó, elkanyarodik jobbra: jó. Mire befogom, egy hajlatban készül eltűnni, gerinc vonal, nyak, fej meg a világos jobb szár látható, így amint egy pillanatra megáll tájékozódni, már húzom is elfele. Őz eltűnik, de most nyugodt vagyok: a téli szőr nagy pamacsban száll szerteszét, tehát eltaláltam, és a takarás miatt ez csak gerinc lehet, így nem is ismételek.
Nagy nyugalomban sétálunk, amiből odaérve nagy megrökönyödés lett: ez nem a Szellem! Alakra, termetre a mi bakunkhoz hasonló, a jobb szár (amit láttunk) világos, de a céltávcsőben nem esett le, hogy ennek megvannak az ágai! Még mindig van mit tanulnom!
Hát itt valami nem stimmel. Ez csak egy módon lehetséges, ami első látásra lehetetlennek tűnik. Vagy talán mégsem? Egymásra nézünk Lacival, ismét egyre gondolunk. Irány az első rálövés helye. Laci egy pillanat alatt megtalálja, hol ugrott el, én pedig a vért, ahol beugrott az erdőbe, pont annyi a szintkülönbség, hogy lentről a lövés utáni eseménysor már nem volt számunkra látható. Sötét vér, hátra és kicsit alácsúszott a lövés, de a mennyiségből ítélve nem lesz nagy utánkeresés, Laci már hozza is. A Szellem még halálában is majdnem túljárt az eszünkön és, ha nem kapcsolunk, bizony, örökre elvész.
Állunk az immár kettős terítéknél, nem mindennapi vadászélményben volt részünk! Egymás mellett még jobban megmutatkozik a különleges trófea, ez még üzekedésben sem lett volna olyan sötét.
Sokszor megtapasztaltuk, hogy mindig lesz őz, akit sose láttunk előtte a területen, sőt soha nem is fogunk. De ez, hogy meglövünk egy őzet, és utána egy megtévesztően hasonló dublőrként beugrik a helyére, ez tényleg olyan, mint az áprilisi hó.
Kocsi Tamás
Dr. Fábián Gyula VT.
gazdasági felelős